Az ajtók bizony veszélyesek!!!! Sosem lehet tudni, mi vár mögötte. Van, ahova bemenni nem szabad és van, ahonnan eljönni nagy hiba! Jesszus, ezt kitalálni a világ legnehezebb dolga. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy milyen könnyű összekeverni ezeket az ajtókat!
Életem fontos dolgait mindig megálmodom! (Atyaég, mikről álmodtam már eddig ). Egyik reggel úgy ébredtem, hogy nekem bizony kell egy tetoválás. Valami aprócska! Valami cuki! Esetleg egy kutyatappancs. Vagy egy cicafül. Vagy a monogramom. Vagy másé. Bánom is én. Én ma bizony valamit magamra varratok
Profi vagyok, nem bízom magam amatőrökre. Kikerestem a legjobbat, és már száguldoztam is a taxival a címre. Elegáns váróterem fogad, kellemes a környezet. Páran már várakoznak, így beülök közéjük, türelmesen üldögélek. Közben nézelődöm, hátha ihletet gyűjtök a csodatetkómhoz. A mellettem ülő lányon például egy sincs. Félve néz rám, konkrétan lesütött szemmel üldögél. Nem értem. Aztán jobban megnézem, hát szegénynek olyan vastag szempillát rakott valaki, hogy konkrétan nem bírja a súlytól a szemét nyitvatartani… A másik oldalamon ülő lány is csodálkozva nézi. Régóta!!! Jesszus! Órák múlva jövök rá, hogy ő bizony nem csodálkozik, csak a szemöldökét a homolka közepére tetoválták, innen a csodálkozós tekintete.
Hmmm, na jó, várok még picit, bár ez kezd furcsa lenni. Pár perc múlva a rendelőből jön ki valaki. A szája a füléig ér és olyan vastag, hogy eléri az orrát. Beszélni nem tud vele, köszönéskor a nyála is folyik picit . Szegény, mi történhetett vele? Megcsípte valami?
Ahogy ezen gondolkoztam, ráfeledkeztem a recepciósra. Rezzenéstelen arccal ül a helyén. Ez egy darabig rendben is van, csak akkor válik furcsává, mikor az arca beszéd közben is rezzenéstelen marad. Jobban megnézem, mikor észreveszem, hogy az arca egy százas szöggel van rögzítve a koponyájára, hogy le ne csússzon az ölébe.
Kezdek megijedni. Hova jöttem én? Óvatosan körbenézek és akkor veszem észre, hogy ez bmeg egy plasztikai sebészet. A tetováló szalon a bal oldali ajtó lett volna én meg jobbra jöttem.
Jujuj, menekülőre fogom. És ebben a pillanatban sorra kerülök. Meg vagyok szeppenve, cinciri vagyok, én oda be nem megyek. A professzor itt tuti „doktormengele”, akinek az asszisztense „dzsóker”, a recepción pedig nagy valószínűséggel Frankeinstein menyasszonya dolgozik.
Zavaromban azt mondom, hogy rögtön jövök, csak kiviszem megsétáltatom a kiskutyám. És már trappolok is kifelé a pink gumicsizmámban, csak úgy porzik utánam az út. Síri csendben néz mindenki, ugyanis egy deka kutya nincs nálam.
Hazáig loholok! Itthon jut eszembe, hogy a tetoválóhóz meg be sem mentem ijedtemben. Na de én oda vissza nem megyek. Még a végén szétcincálnak rajtam valamit véletlenségből, otthon meg nem ismernek fel és nem engednek be, aztán alhatok megint az ajtó előtt.
Ez a tetkó biza alkoholos filccel fog most rám kerülni, egészen addig, amíg újra nem álmodok ehhez bátorságot magamnak.